I'de keep like a photograph.

Egyszer az egyik nagyon jó barátom azt mondta, hogy " Az emberek azért látják mindenben a rosszat, mert szeretnének javítani rajta és ezért ezt sokkal könnyebben észreveszik, mint a pozitív dolgokat..." És teljesen igaza volt. Ha eltolsz valamit (és van lelked..) akkor egyből rendbe akarod hozni, ha valakit megbántasz, akkor megpróbálod kiengesztelni. Igen, emberek vagyunk sokat hibázunk de szerintem a világon az egyik legnagyobb erény a megbocsájtás. Az, hogyha valakit vagy valamit nem ítélsz meg abból, hogy sok mindent elszúr.. Mert ő is ugyanúgy érez, mint te, lélegzik, mint te, gondolkodik, mint te.. 


Csak szeretnék rávilágítani, hogy mindig a felszín mögé kell nézni. Vegyük a szakítást. Tény és való, hogy mindenkinek rossz. De általában az egyik fél részéről ott van egy másik... És lehet, hogy ezt neked tényleg (én beismerem), hogy iszonyú nehéz elfogadni és kicseszettül fáj nagyon sok ideig, de ilyenkor érdemes először arra gondolni, hogy az, aki miatt dobott nem az övé; lehet, hogy sose lesz az övé és ő is ugyanúgy reménykedik, ahogy te vagy én... Mint minden normális ember. És neki is úgyannyira fáj vagy, ha lehet még rosszabb, mert közbe bűntudatot ébreszt benne, hogy látja szenvedni akivel szakított... 


De mondom: nem vagyunk tökéletesek. Vannak hibáink.. De, ha valaki ezt el tudja fogadni és mellőzni tudja, hogy folyton szapuljon miattuk akkor abban igazi barátra találtál, és sokkal érdemesebb vele törődni, mert Ő mindig ott lesz melletted happibendepibenfaszánlazán meg satöbbi ... Éles helyzetekben derül csak ki, hogy ki az igazi barátot és ki az, aki nem tud beléd látni, aki a felszínedet látja, és aki elszórakozik veled, de ha meg akarnád ölni magadat akkor nem szaladna egyből hozzád, hanem elintézné egy 'necsináld'-dal. 




Szerintem ezek olyan dolgok, amiken érdemes elgondolkodni, mert úgy veszem észre, hogy egyre többen nem tudnak megbocsájtani néhány múltbeli hiba miatt... Lehet, hogy elvétettem őket, lehet, hogy nem kellett volna, de hát egy baklövéshez , egy olyanhoz, ahol megbántasz valakit ott ahhoz ketten kellenek... Nem tudom hogy máshogy tudnám érzékeltetni, de akik tényleg szeretnek, azok meghalnának érted és ez a világ egyik legfontosabb dolga: szeretni valakit olyan szinten, hogy feláldoznád magad érte, vagy bármit megtennél a világon. 




Legtöbbször a felszín mögött annyi szenvedés van, mint sehol máshol. De szerintem, ha belenézel valakinek a szemébe egyből rájössz, hogy miken ment keresztül: mert az ember szemében minden ott van... ott van, ha csillog, hogy mennyire boldog vagy, vagy ha épp könnyek áztatják az arcod... És az ilyenket nem kéne elítélni szerintem első látásra. Mert nem mindenkinek adatik meg az, hogy jó kapcsolatai legyenek; mert van akinek sokszor csak a szenvedés jut, és ha ezt valaki el bírja viselni, de nem azzal, hogy nem mutatja ki, ha fáj, hanem, hogy látszik, hogy minden nap újból feláll és újrakezdi és küzd: na ez az, ami nagyon megbecsülendő szerintem. 




Sajnálom, ha hosszú lett.




Puszcs.