Néha elgondolkozom az életen.
Szinte hihetetlennek tartom, hogy minden egy pillantás alatt meg tud változni. Ahogy valami vagy valaki meghatározza.. Vagy hogy van ez?
Nem hiszek a véletlenekbe.
Tudom, hogy volt ok rá, hogy pont VELE és pont MOST találkoztam, hogy hagytam, hogy a szívem vezessen, hogy feltétel nélkül megbízzak benne.
Kicsit nehéz felfogni, hogy két- majdnem három - nagyon, nagyon fájdalmas emlékekkel teli év után itt van Ő, és itt van minden vele együtt: a boldogság, a remény, a vidámság, a mosoly, a féltés, az új szerelem.
Mintha az egész világ körülöttem átváltozott volna.
Minden színes megint, minden vidám, nem csak fekete-fehér, unalmas és egyforma.
Reggel mikor felkelek az első gondolatom Ő, az, hogy végre van kiért felkelnem, és ilyenkor olyan érzés, mintha pillangók költöznének a szívembe, a gyomromba... Ez is nagyon új ez az érzés. Ez a megfoghatatlan valami. Ez olyan.. Olyan óriási dolog szerintem.
Én nem hittem volna, hogy az embereknek lehetnek ilyen érzései. Én azt hittem ez csak a tündérmesékben létezik. Tudjátok a klasszikus "szőke herceg fehér lovon" érzés...
És a félelem. Akkora félelem. Teljesen megbízok benne, és még is.
Mert ilyenkor gondolom mindenki megkérdezi magát, hogy
Biztos elég jó vagyok neki?
És, ha igazából nem érzi úgy, ahogy én?
Mi történne, ha hirtelen meggondolná magát, és véget vetne az egésznek?
Vajon gondol rám?
Szeret? Szeret annyira, mint én őt?
Mi van, ha elrontok valamit?
Nem akaszkodom túlságosan rá?
Mi van, ha megun? Ha megunja, hogy rajta lógok és egyszerűen nem bírja tovább?
Mi van, ha kidob, mint egy használt zsebkendőt?
Mi lesz, ha összetöri a szívem?:/
És akármennyire is reménykedek, attól ezek még bennem vannak, és elszomorít, hogy ilyeneket kérdezek magamtól, de egyszerűen FÉLEK.
Ez rosszabb annál, mint mikor kiskorodban félsz a sötéttől, vagy fizikailag félsz.
Mert ez más.
Itt a szívedet félted.
Igen, féltem, mert el kellett viselnie nagyon sok mindent már, és most kezd újra összeforrni...
Kezd megint visszatérni belém az élet, úgy mint rég. Mintha az elmúlt két év csak emlék lenne, és most kezdenék élni. Mintha meg se történt volna. Egyszerűen szárnyakat kaptam. Ő adott nekem.
" Szerelem, mikor a másikat repülni hagyja,
de ha lezuhan a fél szárnyát kölcsönadja."
Szeretem nézni, ahogy mosolyog, vagy ahogy megcsillan a szeme. Én nem tudom miért, vagy honnan jön, egyszerűen boldogtalan vagyok nélküle, fáj, ha nem beszélünk egy ideig.
Kicsit összegabalyodnak a dolgok bennem mostanában. Sosem tudom mire gondolok, nem számolom a napokat, nem érdekel hányadika van, vagy hány óra, csak az, hogy mikor beszélhetek vele és mikor láthatom...
Talán ezt nevezik a mesék nyelvén 'szerelem'-nek. Mert ez az ami a legjobban hasonlít rá.
Vagy ha nem, akkor komoly szívritmus zavarom, és térdizomgyengülésem meg hasonló finom dolgaim vannak szerintem.xd
Remélem hamarosan jobban lesz, és meggyógyul. Nem szeretem látni, hogy beteg és fáj valamije. Rossz érzés.
Tudom, hogy gáz vagyok, lehet is oltani, hogy jujj így meg úgy, meg milyen szánalom, hogy folyton RÓLA írogatok, meg minden.. De Ő szerves része az életemnek most már.
Nem tudom elképzelni nélküle. Sajnálom.:)://
" I can't waste time, so give it a moment,
I realise nothing's broken,
No need to worry about everything I've done,
Like every second like it was my last one,
Don't look back, got a new direction,
I loved you once, needed protection,
You still a part everything I do,
You're on my heart just like a tatto."
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése