"Érzem nincs mit mondanom, ennyi nincs több alkalom, a percet számolom,
Bárcsak egyszer értenéd, mennyi felhő gűlt köréd, úgy rohannék feléd...
Csak félni, nem szólni, hogy széthulltunk rég..de jó volna hinni, hogy érintesz még,
Egy ösztönben őrzöm, az emléked véd, hogy együtt kell szállnunk, ez a Földön tart még,
Bébi, felhős fent az ég, képünk lassan téped szét, érzem mégis megtennéd...
Látom hűvös arcodon: tudom fáj, de nem hagyom....
Bébi, bébi én hagylak menni, nem segt a fájdalom,
egy könnycsepp sincs az arcomon..
Kérve kérni, összenézni,
Vesztes volnék jól tudom, legördülni nem hagyom....
Napfény játszik arcomon, lassan égnek fordítom.. hiányzol nagyon!....
Megrémít a messzeség, onnan nem tért vissza még, ami köztünk volt szép...
Csak álmokban élni, nincs értelme rég, de kár volna kérni, nem őrizhetnéd...
A lelkemben őrzöm az érzést mi véd: hogy együtt kell szállnunk, ez a földön tart még..."
Hogyan-de komolyan folyton ezt kérdezem magamtól- hogyan hihettem , hogy kivételesen én is boldog lehetek és nem csak 1-2 hónapig? Ugyan. Miért is lenne így?
Biztos túl nagy kérés lenne .
Nem tudom miért ezt kapom, vagy miért ezt érdemlem.
De leszarom már.
Biztos szarul csinálok valamit nagyon, ha ennyire elkúródik megint minden.
De egyébként minden rendben és minden király.:)(N)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése